Részletes önéletrajz

Előidők

Születtem Budapest-Józsefvárosban 1943. november 13-án. Édesanyám, Nagy Mária ekkor édesapja, Nagy Antal asztalosmester bútorgyárában egymaga végezte az üzemhez szükséges adminisztrációt, ám annak államosítása után már nem dolgozott fizetett munkahelyen. Nem csoda, hiszen öten voltunk testvérek; két nővérem és két húgom volt. Nagy bánatom, hogy idősebb nővérem és fiatalabb húgom idő előtt, tragikus körülmények között meghaltak. Apám nevét viselem, aki születésemkor fővárosi számvevőségi főtiszt volt, gyermekkoromban azonban már kényszernyugdíjas, hiszen állását ’B listázással’ 1948-ban elveszítette. Szerény nyugdíja mellett állandóan dolgozott, legtovább az Állami Könyvterjesztő Vállalat vándor-könyvárusa volt a jobb megélhetés reményét jelentő, bérelt földjein való rózsa-termelése mellett. Szegény Apámat így hamar elhasználta az idő; 1974-ben temettük el székelyföldi szülőfalujában, Nagygalambfalván. Anyám szerencsénkre csak 1998-ban hagyott magunkra.

A Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téren jártam elemi osztályaimat; ötödikes koromra azonban körzeten kívülinek minősültem, és a Bacsó Béla (ma ismét Német) utcai általános iskolába végeztem a további négy esztendőt. Nagy szerencsém volt az iskolacserével, mert itt volt magyartanárom az ifjú koromtól barátommá vált Kovács Ferenc. Fefe bá’ még évtizedeken át adott mintát emberségre és az élet körülményeinek elviselésére különösen, hogy egy motorbalesetben fél lábát elveszítette. A Vörösmarty Gimnáziumban töltött évek alatt már megjelentek zsenge írásaim, riportjaim különféle, jobbára ifjúsági és családi lapokban; ettől volt, hogy leginkább újságíró szerettem volna lenni. Érettségimet követően mégis Szombathelyre kerültem; az ottani felsőfokú tanítóképző népművelő-könyvtáros szaka bár homállyal burkolta a leendő tennivalót, de fenntartotta a sajtómunkássá válás lehetőségét. Ezt végül a megyei újságnál, a Vas Népénél szervezett két esztendős ’bedolgozásom’ törölte ki belőlem; a parancsra írandó cikkek terjedelemben is megszabott kötelezettsége nem tetszett annak ellenére, hogy az ottani társaságot jó emlékeim között őrzöm mindmáig.

Szakmai tanulóéveim

Szakmai pályámat a szombathelyi Felsőfokú Tanítóképző Intézet népművelő-könyvtáros szakának elvégzése után Pécsett 1966 augusztusában a Dr. Doktor Sándor Városi Művelődési Központban kezdtem. Általános szakmai munkatárs, jobbára ifjúsági klubvezető voltam. A ’klub’ nem hasonlított a tanulmányaimban leírtakhoz, vagy a Szombathelyen, a vasi településeken korábban tapasztalt beszélgetős formációhoz; üvöltő tizenévesek masszája volt hetente három alkalommal, ahová éppen jövetelemkor robbant be az egyik, később a gimnáziumukból emiatt kitiltott diákokból álló zenekar. A „klubtagok” semmi mást nem akartak, mint őket hallgatni. ’Kaponyáék’ zenéje ellenkultúrát teremtett az orrom előtt, de még értelmezni, segíteni, tovább építeni nem tudtam. A zenekar lelke-vezetője évtizeddel később, mielőtt disszidált volna, átadta nekem az akkor általuk játszott Beatles- és Illés-utánérzéseik, és néhány saját és kitűnő, ugyancsak népzenei ihletésű daluk magnófelvételét. Jól esett, hogy nem felejtettek el. A klubtagokat elérnem csak konfliktusaik idején sikerült; a velük folytatott beszélgetések azért emlékezetesek számomra, mert szakmám személyességét és segítő funkcióját tőlük kezdetem megtanulni.

Szombathelyi tanulmányaimat Budapest VIII. kerületének társadalmi ösztöndíjasaként végeztem, így (2 éves halasztást követően) 1968 augusztusában a Józsefvárosi Művelődési Ház igazgatójaként folytattam szakmai pályámat. Ez az intézmény fölöttébb speciális volt; a Déri Miksa – Víg utca sarki irodák addig kihasználatlan helyiségei mellett 4 saját, és 15 egyéb telephelyen kellett különféle, jobbára ismeretterjesztő és művészeti, illetőleg alkalmi programokat szerveznem. Népművelő egymagam voltam. Sok mindent megtanultam az itt eltöltött idő alatt; egyrészt az elvárt, a "hivatalos", másrészt a valóban szükséges népművelésről, a kerületi Tanács, a kerületi párt-és a KISZ-bizottság összefonódásáról. Nem álltak rendszerbe ezek az élmények még bennem, miközben kényszerűen távoznom kellett, mert egy KISZ-klubbal együtt egy abban alkalmazott kollegát is a nyakamba varrtak, akinek zavaros ügyleteihez falazni nem volt kedvem.

1974 nyarán állást találtam a Magyar Nemzeti Múzeumban. Jól ismertem körülményeiket, hiszen kerületi művelődésiotthon-igazgatóként a Múzeumkertben tavasztól őszig vasárnap délelőttönként térzenét, nyári szombat estéken hangversenyeket szerveztem; a Múzeum dísztermében ősztől tavaszig vasárnaponként Liszt Ferenc zongoráján Kistétényi Melinda Bach-improvizációit, téli szombat esténként pedig a nyírbátori stallumot magában foglaló kiállítóteremben régizene-koncerteket rendeztem. Volt tehát személyes ismeretségem Dr. Fülep Ferenc főigazgató úrral, aki közművelődési osztályvezetőként alkalmazott. Az itt eltöltött kényszerű, és mint később kiderült, rövid parkoló-pályám alatt jelent meg az Élet és Irodalomban az a dokumentumriport, amelyben kiszes kollegámmal kapcsolatos, még józsefvárosi hányattatásaimat tettem közé. Ez emelt (mint vagabund népművelőt) az akkori Népművelési Intézet munkatársai közé.

1975 őszétől dolgozom az Intézetben és jogutódjainál. Vitányi Iván, az akkori (egyik) igazgató a Művelődési otthon osztály élére hívott. Az Intézetbe kerülve megcsontosodott struktúrát, ám osztályomon fiatal, a művelődési otthoni, a közösségi művelődési gyakorlatban jártas kollegákat találtam, akik azonban feleslegességekkel foglalkoztak korábbi főnökük sematikus kívánalmai szerint. Nem volt nehéz belőlük, majd sűrű országjárásaink eredményeképp velük együtt az országban szerteszét megismert népművelő-kollegákból olyan csapatot szerveznem, akikkel közösen végeztük el az elkövetkező két évtized szakmai megújító munkáit.

Művelődési otthoni tevékenységújítás

A művelődési otthonok teljesítményét és tevékenységszerkezetét belülről ismerve e frissen alakított, sok gyakorló népművelővel kiegészített csapattal az intézményrendszer totális megújítását határoztuk el. Ehhez Vitányitól bátorítást, az akkori Országos Közművelődési Tanácstól pedig pályázati pénzeket kaptunk. A művelődési otthonokban ’elszántan művelődni akarók’ mellett az intézmények által az eladdig elérhetetlen helybéliek aktivizálását, a szokványos kulturális programok mellett a hétköznapi, az éppen adott élethelyzeteket segítő kulturális szolgáltatásokat, az egyéni informálódás lehetőségét, az emberek közötti ismeretséget szerettük volna megteremteni először előtér-kísérletként, majd "nyitott házként" emlegetett kezdeményezésünkkel. Ez több helyütt sikerrel járt. Eredményeinket a szakmai sajtóban közzétettük és az általunk szervezett konferenciákon elmondtuk. Szomorúan kell bevalljam, hogy bár kezdeményezésünk nyomai az intézményi tevékenységszerkezetben máig fellelhetők, és e kezdeményezés több szakmai innováció bölcsője lett, de nem alakíthattuk át vele a művelődési otthonok kínálatát, tevékenységrendszerét. Vélhetően azért, mert a hatalom nem állt mellénk. És mert ijesztő lehetett a lehetőségek mentén hirtelen felszabaduló helyi cselekvési szándékok ereje. Ma is kevesen élnek vele. Sokan csak egy alternatív térhasznosításnak ítélték. A főiskolák, egyetemek oktatói is fanyalogtak a szisztémából következő spontán tevékenységek tervezhetetlensége miatt. Vélhetően mi magunk is ügyetlenül, tán túl sarkosan hirdettük az igét.

Az intézményi tevékenységújító munka számomra két, a későbbi évtizedekben összefonódó foglalatosságot jelölt ki: a faluházakat illetőleg a helyi település-és közösségfejlesztést. Szakmai pályám alapvetően ezek mentén alakult tovább. Mindezekben gyökerezik az a feladatkör is, ami ma tölti be mindennapjaimat; a helyi egyesületek vezette helybéli közösségi terek munkájának segítése, rendszerbe-foglalása, működési tapasztalataik gyűjtése, és e működtetési mód elterjesztése, ami persze szükségképpen ölelkezik a kistáji-kistérségi (járási, városkörnyéki) szakmai feladatellátással. A későbbiekben ezekre is visszatérek.

Faluházépítés

Természetes, hogy az intézményi tevékenységújító munka tapasztalatainak birtokában a művelődési otthonok addigi sematikus alaprajza helyett új, a befogadott közönség helyett az alkotó közösséget középpontba helyező intézményeket szerettünk volna honosítani. Nyilvánvalóvá vált, hogy ha ezeket csak kisebb falvakban lehet megteremtenünk, akkor azokba olyan funkciókat is kell telepítsünk, amelyekkel egyidejűleg az egyéb hiányokat pótolhatjuk. Ekként lett a művelődésre szánt terek mellett bennük bolt, kávézó, posta, panzió, öregek napközije, tornaterem, valóban a falu háza tehát. Megjegyzem: bár hivatali funkciónk volt az épülő intézmények szakmai véleményezése, de (a jobbára megyeszékhelyi) beruházások esetében nem tudtuk megakadályozni a kivagyiság és a nagyot-akarás emlékműveit: így épült meg az általunk már akkor is nagyzolónak minősített, azóta a költségei miatt bezárt debreceni, a fenntartási kiadásaival ma is vajúdó szombathelyi művelődési központ az általunk javasolt, a városrészenként felépítendő kis klubházak helyett. Ott azonban, ahol hallgattak ránk, megvalósult a nem szükségképpen csak művelődési funkciókat ellátó faluház: Zalaszentlászlón, Nagykapornakon, Dióskálon, Nézsán, Somogysámsonban, Kakasdon, Jászkiséren és sok helyütt. Sikerünkben az időközben társunkká vált Makovecz Imrének, majd tanítványainak óriási szerepe volt.

Település-és közösségfejlesztés

Az intézményi tevékenységújítás korlátozott társadalmi hatását felismerve, egyidejűleg a faluházak tervezése-építése, és Balatonszabadi társult településein, majd Csengerben végzett településfejlesztő munkám tapasztalatainak eredményeképp, valamint a '80-as évek közepén kezeinkhez került, community organisation-ként megnevezett, jobbára angolszász szakirodalomnak együttes hatására fordult el szakmai pályám (és kollegáim, és a gyakorlatban dolgozó társaink pályája is) a szűken értelmezett intézményi népműveléstől az egész település lehetőségeinek bővítését, az ott élő polgárok társadalmi-közösségi képességfejlesztését, egyesületekben való együttműködését jelentő közösségfejlesztésig. Kezdeti próbálkozásainkból ez végül a települések együttes humán és fizikai fejlesztésének gyakorlatává vált; e munkák sikere a '90-es évek elején egy tárcaközi fenntartásúnak elképzelt non-profit, regionális szerveződésű, ám megvalósíthatatlan intézmény ötletét is megalapozta. Ilyen jellegű munkáimat később is folytattam: '86-tól folyamatosan Csenger, később a nagytáj, Szatmár térségében (1998/99-ben egy magyar-román határmenti fejlesztést megalapozó PHARE pályázat nyerteseként); Nyugat-Baranyában, Makón, Orosházán stb., ez utóbbiakat immár a humán, a szelíd fejlesztőmunkát végül is felvállaló és megvalósító Közösségszolgálat Alapítvány keretében. Ebbéli munkám legújabb területe a túristvándi központú Bethlen Gábor Tündérkertje (az Ung-Tisza-Túr Korlátolt Felelősségű Európai Területi Együttműködési Csoportosulás), ahol közösségfejlesztési projektek megvalósításába kezdtünk.

A "szabadművelődési" gondolat

A rendszerváltozást megelőző években sokat gondolkodtunk azon, hogy miképpen lehetne a szakmánkat a pártállam kialakulásától, 1948/49-től tönkre tévő zsdanovista elemeken túllépni úgy, hogy egyidejűleg a szakma hazai múltját rehabilitáljuk, a kortárs európai szakmai rendszereket is honosítjuk, és a pártállam ellenében megjelent szakmai értékeket is a jövőbe mentjük. Ennek kereteként a Magyarországon 1945/48 között létező szabadművelődés revitalizálását határoztuk el, amelyhez azonban meg kellett teremtenünk a helyi kulturális lehetőségeket helyben vezérlő, a párttól és a hivataltól is független helyi szerveződéseket. 1988/89-es kezdeményezéseink (Pécsett, Csepelen és másutt) 1990/91 folyamán rendre elvéreztek a mindent a maguk kezei közé kerítő önkormányzatok értetlenségén. Ezzel kapcsolatos akcióink, eredményeink, illúzióink és vereségeink a publikációs jegyzékbe gyűjtött szövegekből kiolvasható.

A szabadművelődési gondolat átmentése a fiatalokkal kapcsolatos munkáimba

Még a '80-as évek derekán találkoztam Franciaországban a települési gyermek-és ifjúsági önkormányzatok akkor ott már több évtizedes gyakorlatával, ami a fiatalok helyi társadalomban való szervezett részvételének formáját teremtette/teremti meg annak érdekében, hogy a települési ügyek szervezésében, a demokrácia működésében gyakorlatot szerezzenek azáltal, hogy a rájuk tartozó ügyeket maguk vezérlik. Ezzel a tapasztalattal akkor nem tudtam mit kezdeni. A szabadművelődési gondolattal a felnőttek körében vereséget szenvedve azonban ’92-ben megszerveztem a fiatalok társadalmi gyakorlatának elősegítésére, a helyi ügyekben való részvétel lehetőségére, a maguk ügyeiben való helyi döntések megtanulására azokat a települési gyermek-és ifjúsági önkormányzatokat, amelyeket aztán két, erre szervezett egyesület segítségével, a Települési Gyermekönkormányzatokat Segítők Egyesületében és a Gyermek és Ifjúsági Önkormányzati Társaságban aktivizált szimpatizáns felnőttek és fiatalok közreműködésével elterjesztettem Magyarországon. Ezzel kapcsolatos írásaim a publikációs jegyzékben ugyancsak fellehetők.

Ifjúságsegítő tevékenységek

A gyermekönkormányzatok működésének 1993/95 közötti elemzése során vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a hazai települések döntő többségében semmi sem történik a fiatalok érdekében. Csekély fizetőképességük miatt az intézmények sem fordítanak rájuk kiemelt figyelmet. Az iskolák jobbára abbahagyták a tanórán kívüli foglalkozások szervezését. Az önkormányzatoknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy fiataljaikra figyeljenek. E hiátus érzékelésével szerveztem meg (a Közösségszolgálat Alapítvány keretében, annak anyagi erejével és szabadságával, hiszen ez már az intézeti igazgatóhelyettességemet megingató idő!) azt a szakmai társaságot, amelyik végül megfogalmazta a települési önkormányzatok ifjúsági referensi álláshely elveit. Körükből lettek az első ilyen munkakörű szakemberek. Mi dolgoztuk ki a települési ifjúsági munka alapelveit, az ifjúságsegítői feladatkör első képzési variánsát. Az alapítványi munkabizottságból aztán önállósult az Ifjúsági Referensek Országos Egyesülete, miközben megfogalmaztuk az ifjúságukért tenni akaró önkormányzatok együttműködésének szükségességét is. Ez utóbbi szándékból alakult meg '98 elején Az Ifjúságért Önkormányzati Szövetség, amely azóta egy brüsszeli székhelyű európai ifjúsági kapcsolatszervező egyesület, a Contact 2103 magyar tagjaként e réteg uniós integrációját segíti. Ez a szervezet rendezte/rendezi a "Település és Ifjúsága" konferenciákat (2008-ban immár a nyolcadikat); és több, az időközben megalakult ifjúsági minisztérium által felvállalt szándékot fogalmazott/fogalmaz meg; s néhány szakmai innováció: egyesületi keretek között működő ifjúsági-művelődési ház, helyi ifjúságsegítő pénzalap, helyi ifjúság(politika)i koncepció stb. témagazdája lett. Ennek a szervezetnek nemcsak egyik szülőatyja, hanem stratégiai fejlesztője is vagyok.

Jelenlegi munkáim

Jelenleg a települési ifjúságsegítő munka már említett innovációinak megvalósításával foglalkozom néhány helyütt; a jobbára városi munkakörré vált ifjúsági referensi munkát segítem, a falusi térségekben a településszövetségi keretben lehetséges ifjúsági fejlesztőmunka részleteit gondozom ott, ahol e feladatra meghívnak. Nagy öröm számomra, hogy változatlanul szervezője, és így részese lehetek a folytatódó Település és Ifjúsága konferenciasorozatnak annak ellenére, hogy szervezéséből az IFÖSZ (az előfinanszírozás nehézségei miatt) kikopott.

Ettől a folytatólagos feladattól eltért egy 2000 őszén kapott megbízásból kinőtt, időlegesnek bizonyult fejlesztőmunkám; akkor ugyanis a Magyar Kultúra Alapítvány felkérésére egy konferenciát kellett szerveznem a határmenti együttműködésekről. A konferencia résztvevőiből Határmenti Együttműködések és Fejlesztések Fóruma néven 2000 novemberében új egyesületet alapítottunk. Velük a lehetőségeket, a jó példákat, a jellemző gondokat, a megoldandó feladatokat, a feladatok megoldását segítő pályázatokat gyűjtöttük Magyarországon éppen úgy, mint a velünk határos országok egy részében újból csak azért, hogy az ebben aktívak, az e tárgyban valamit akarók ne maradjanak egyedül, hanem egymást erősíthessék rokon szándékaikban. Esetükben így értelmezem a korábban emlegetett közösségfejlesztést. Ez a szervezet 2006-ban anyagi ellehetetlenülés miatt ugyan megszűnt, de szándékai érzékelhetően élnek tovább.

A 2001-ben elnyert intézeti igazgatói beosztásom lehetőséget teremtett arra, hogy a szakma jövőjével is foglalkozzam. Nyilvánvalóvá vált számomra ugyanis, hogy a ’90-es évek elején szorgalmazott, a társadalmiasítottan működtetett művelődési otthonok korábbi kezdeményezéseink látszólagos sikertelensége ellenére, s nem egy esetben attól függetlenül elterjedtek Magyarországon. A civil közösségi házak sok helyütt már évtizedes gyakorlata azt is bizonyította, hogy ha kellő hátszelet (erre figyelmes képzést/átképzést, külön pénzalapot, tapasztalataik egyeztetését, az erre irányuló szakmai fejlesztőmunkát, módszertani segítségnyújtást stb.) teremtünk, úgy ez megoldás lehet a kisebb településeken és a városok perifériáin érzékelhető közösségi művelődésbéli hiányainkra is. A helybéliek egyesületei által vezérelt intézmények elterjesztésével nemcsak szakmánk régmúltjával, hanem annak mai európai gyakorlatával is szerves kapcsolatot találhatunk. A civil intézmények sokasodását feltételezve készültek 2004/05-ben kistérségi szakmafejlesztő projektjeink is; a részletek a publikációs jegyzék vonatkozó szövegeiből kiolvashatók.

Ezt követően, tulajdonképpen az igazgatói beosztásom elveszítésével egyidejűleg egy szakmai/baráti társasággal részletekbe menően leírtuk a közösségi művelődés kívánatos rendszerét annak 2006-os bevezetésében bizakodva (lásd e honlapon a „javaslat a közösségi művelődés fejlesztésére” c. menü alatt). A kormányváltás, mint ismeretes, 2006-ban nem sikerült, ám a reform késése nem érvényteleníti szövegünk tartalmát, azt (átgondolva) bizonyosan fel lehet használni majd a szerencsésebb, a változásra/fejlesztésre érzékeny évek bekövetkeztével. Ebből a közös munkából nőtt ki aztán a Lakitelek Népfőiskolán velük együtt szervezett Karácsony Sándor Kollégium, majd annak szokásos bentlakásos kurzusa végeztével ennek ’vándoregyetemi’ formája a kistérségenkénti „megyejárások” szakmai konferenciasorozatával. Az érdeklődő olvasó ennek részleteiről és terveiről a www.szabadmuvelodes.hu honlapon tájékozódhat. Az utóbbi időkben néhány település közösségi művelődési rendszerének átgondolására/modernizálására kér; az ebből következő szakmai szövegeket, tulajdonképpen átalakítási/fejlesztési javaslatokat ugyancsak megtalálja honlapom megfelelő rovatában.

Szakírói tevékenységem

A művelődési otthonok tevékenységújítására vonatkozó hajdani kezdeményezéseink eredményét, a tevékenységújítás során létrejött új formációkat tárgyalja a Művelődési otthonon innen és túl c. könyvecském. Nem jelentette meg, hanem évekig, a rendszerváltozást követő megszűnéséig fiókjában fektette a Jelenből épülő jövő - művelődési otthoni alternatívák c. kéziratomat a Múzsák Kiadó; bár az elveszettnek hitt szöveget évtizeddel később véletlenül megleltem, manapság már idejét múlta. A szabadművelődéssel és a gyermekönkormányzatok kezdeteivel kapcsolatos benyomásaimat az Önkormányzó társadalom c. röpiratban foglaltam össze. Dr. Kováts Flóriánnal együtt írtuk és szerkesztettük a Közösségszolgálat Alapítvány virulens idején az Ajánlások a községek és kisvárosok településfejlesztési koncepciójához című, a BM Kiadó által közreadott tanulmányt. Közjogi kiskáté címen foglaltam össze a településpolitikai tudnivalókat (elsősorban fiataloknak) a helyi gyermek-és ifjúsági önkormányzati munkát segítendő. A szöveg ugyancsak fellelhető a honlap megfelelő menüjében. 2001 tavaszán jelent meg Méltóságkereső című önéletrajzom és szakmatörténetem, amelyben az itt röviden ismertetett életutam állomásait, de leginkább a közösségfejlesztés hazai gyakorlatának kialakításában, a települések humán fejlesztése tárgyában betöltött szerepemet-szerepünket foglalom össze. A könyv mellékletek nélküli változata francia kollegáim jóvoltából franciául is megjelent. 2005-ben Mindannyiunk művelődési otthona címen gyűjtöttem kötetbe az utóbbi években különböző folyóiratokban publikált szövegeimet.

Szakmai kapcsolataim

Szakmámban a ’80-as évek végéig integráló személyiségnek bizonyultam. Ebbe ugyan nem fért bele egy-két megyei művelődésiközpont-igazgató vagy megyei művelődésügyi osztályvezető, és egyik miniszterhelyettes sem, de a szakma egészével - úgy is, mint a Magyar Népművelők Egyesülete egyik megalakítója és három cikluson át alelnöke - semmi bajom nem volt. Egészen a rendszerváltoztató hónapokig, amikor az egyik egyesületi vándorgyűlésen azt mertem mondani egy később szakszervezeti vezetővé vált kollegám ellenében, hogy nem fizetésemelésünkkel, hanem a polgárokat bizonyára megviselő és nehéz helyzetbe hozó időkben éppen hogy feladatainkkal, esetleg annak újrafogalmazásával, szolgálattételünk megújításával kellene foglalkoznunk. Elmondtam, hogy csak ettől remélhetjük szakmánk fontosságát, és így megmaradását, és csak ebből következhet a megtartott vagy megemelt fizetés. A halasztó hatályúnak érzékelt jövedelemnövelés nem tetszett a megjelenteknek, nekem meg ők nem tetszettek szűklátókörük és anyagiasságuk miatt.

Nem tetszett a szakmámnak az sem, hogy a megváltozott rendszer új minisztériumával együttműködni kezdtem, s nem, mint akkor divatos volt, ellene szervezkedni. De hát hogyan is kontráztuk volna őket, amikor Kovács Sanyi kollegámból szakmai főosztályvezető, Kovalcsik Jóskából a helyettese, majd utódja lett, és főnökeik (szakmai államtitkárként) Fekete Gyuri és (miniszterként) Andrásfalvi Berci lett, akikkel korábban több közös munkánk volt (nem beszélve Kata nővéremről, aki néhány hónapig ugyancsak ebben a hivataalban politikai államtitkárkodott)! Együttműködésem nem jelentette azt, hogy mindennel egyetértettem volna, de azt igen, hogy méltónak találtam őket a feladatra éppen úgy, mint a velük való vitára. Bizonyára emiatt hagytak ki az ekkor alakult különféle szakmai szervezkedésekből, a művelődési otthonok ilyen-olyan típusú szövetségeiből. Elszigetelt lettem azért is, mert fennen hangoztattam, hogy az új önkormányzatoknak az Intézet csak partnere lehet; nem hivatalból, hanem csak akkor és csak úgy lehetünk fontosak, ha számukra szükséges mondanivalónk, és a javasolt tennivalók megvalósításához pénzünk van. De elszigetelt a szakma hangadóitól az Intézet strukturális átalakításának soha nem tagadott, hanem éppen hogy szétkürtölt szándéka, majd ennek sikertelenségét követően a Közösségszolgálat Alapítvány megalakítása. Elszigetelt az is, hogy az intézmények általam (is) szorgalmazott társadalmiasítása a népművelők számára a közalkalmazotti lét elveszítésének rémét jelentette ahelyett, hogy megértették volna; munkájukat nem a változó helyi közhatalomtól, hanem csak az emberekben bízva tarthatják meg. Ma már szomorúan látom, mennyire igazam lett. Elszigetelt az a parlamenti sajtótájékoztató, amelynek során az egyik (akkor) ellenzéki képviselő az Intézet privatizációjával vádolt engem (és Makovecz Imrét, akinek csak annyi köze volt az egészhez, hogy egyik tanítványa tervezte a Corvin téri épület átépítési tervét; az egészből végül csak egy rövid, bár elegáns lépcső lett). Sajátos, hogy még Alapítványunk leépülése is elszigetelt, s nemcsak az abban közreműködőktől, hanem az ezen kárörvendezőktől is.

Mindezen nem tagadható viszonyok ellenére számtalan polgármesterrel, népművelővel, helyi egyesületi vezetővel és aktivistával, ifjúsági referenssel, ifjúságsegítővel, fiatallal és gyerekkel van rendezett és kitűnő viszonyom. Az utóbbi két évtizedben ez éltet.

Francia szakmai kapcsolataim

1983-tól kerültem kapcsolatba szakmám francia művelőivel. A Magyar Népművelők Egyesületének első szakmai útját vezettem oda, de intenzívvé és valódi együttműködéssé akkor vált ez a viszony, amikor megismerkedtünk Paul Blin normandiai népművelő barátunkkal. Számomra a legfontosabb az volt ebből, hogy volt mihez viszonyítani hazai szakmai állapotunkat, és annak kívánatos fejlesztését. Innen honosítottam a települési gyermek-és ifjúsági önkormányzatok módszerét, a települési önkormányzatoknál alkalmazott ifjúsági referensek álláshelyének ötletét, és innen honosítom az egyesületi működtetésű ifjúsági-művelődési házak szisztémáját. Kiváló szakmai kapcsolatokkal rendelkezem a CMJCF országos és több regionális szervezetében; együttműködésünket 2001 őszén intézeti igazgatóként írásba is foglaltuk. Velük való kapcsolataim változatlanul mindennaposak. Velük való kapcsolatomtól független a felső-szavojai Louis Calul-Futy térségfejlesztő szakemberrel 1990 óta folyamatos együttműködésem; míg a határmenti együttműködési lehetőségek fejlesztésében társunkká vált elzászi Raymond Schneidert nekik köszönhetem.

Képviselőjelöltségem

A Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnöke 2005. március 31-én nevezett ki a középső és a külső Józsefváros (Budapest 11-es egyéni országgyűlési választókerülete) választókerületi elnökének. A kinevezést megelőzte a Szövetséggé vált Fidesz Kulturális tagozatában való szakmai aktívkodásom, amiben a közművelődési/közösségi művelődési munkacsoportot vezettem már 2003 ősze óta. Választókerületi csapatom építésében Jakabffy Attila marosvásárhelyi politológus barátom segített. Vele közösen kerestük és határoztuk meg a kerületrészek koordinátorait, majd elkezdtük az önkéntes segítők kiépítését. Személyes ismertségem növelésére és a leendő választás során velem együttműködők összeismertetésére rendezvénysorozatot szerveztem a Polgárok Házában. Először itt, majd 2005 szeptemberétől önálló bérleményben működtettük választókerületi irodánkat, megjegyzem, hogy szinte semmi pénzből, a velünk rokonszenvező kisemberek segítő jószándékából. Programomról, a propagandaanyagokról, a választókerületi eredményekről e honlap ’képviselőjelöltség’ című fejezetében részletesen tájékozódhat. A választást elveszítettem, ezért a 2006-os őszi önkormányzati választásokon nem indultam, bár a kerületi önkormányzat kulturális ügyekkel foglalkozó bizottságának külsős tagja vagyok. A fideszes választókerületi elnökségétől (gyakorlatilag a következő országos választásokon való képviselőjelöltségről) életkorom miatt 2007 koratavaszán lemondtam, de a Fidesz szakpolitikai képzésein és különféle rendezvényein rendszeresen előadok, és fideszes településeken szívesen vagyok szakmámat illető kérdésekben szaktanácsadó.

Egyéb körülményeim

Első munkahelyem házasságom miatt Pécsett volt, ahol szívesen maradtam volna, de két esztendő múltán vissza kellett jönnöm Budapestre. Családunk tragikus anyagi körülményei miatt ugyanis a VIII. kerületi Tanács társadalmi ösztöndíjasaként végeztem szombathelyi iskoláimat, és le kellett dolgozzam a nekem kifizetett időt, el kellett foglaljam a fenntartott/biztosított állást. Két kicsi gyermekemmel tehát 1968 augusztusában szüleimhez (jelenlegi lakóhelyemre) költöztünk, míg pécsi lakásunk helyett egy esztendő múltán a Szigetvári-Práter sarkon kaptunk egy tanácsi szoba-konyhát. A jó karban lévő épületet a lakótelep építése miatt lebontották; ekkor kerültünk a Füredi út egyik legelsőként megépített panelépületének másfél szobás lakásába. Harmadik gyermekünk születését követő két év múlva Csepelen kaptunk minőségi cserével egy szobával nagyobb bérleményt; itt laktam egészen a ’90-es évek elején történt válásomig. Ekkor gyermekkori lakásunk már üres volt; unokahúgom gondozta Édesanyám lehetőséget teremtett arra, hogy itt folytassam életem. Gyermekeim: Balázs (1965), Borbála (1968) és Márton (1977).

1973-75 között az ELTE BTK kiegészítő képzésén főiskolainak minősülő korábbi végzettségemet egyetemire módosítottam. Megkaptam a korszak szokásos szakmai kitüntetéseit: Szocialista Kultúráért (1980), Bessenyei Díj (1989); a változásokat követően a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje (1994), Magyar Ifjúságért Díj (2007) kitüntetéseket. Büszke azonban a Március 15. Emlékérem (magándíj, 1984), a Hazafias Népfronttól Zalaszentlászló Faluházáért kapott Kiváló Társadalmi Munkás (l985) és a Köröshegyi Millenniumi Oklevél (2000) kitüntetésekre vagyok.

Önkéntes tisztségeim, megbízatásaim

Kós Károly Céh, elnök (1988-2003)

Országépítő Alapítvány, kurátor (1988-2007)

Közösségfejlesztők Egyesülete, elnök (1989-1993)

Települési Gyermekönkormányzatokat Segítők Egyesülete (1992- létrehozó és aktivista)

Közösségszolgálat Alapítvány, elnök (1993-2006)

Gyermek-és Ifjúsági Önkormányzati Társaság, ügyvezető titkár (1994-1998)

Az Ifjúságért Önkormányzati Szövetség, stratégiai fejlesztő (1998-)

Határmenti Együttműködések és Fejlesztések Fóruma, elnök (2001-2006)

Nemzeti Kulturális Alapprogram Közművelődési Kollégiuma, kurátor (2001-2004)

Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete, alapító elnök (2005)

Szövetség a Nemzetért Alapítvány, kurátor (2005-)